Gyermekkoromtól tudtam, hogy felnőttként gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Segített a motivációmban, hogy a családtagjaim jelentős része pedagógus. Gyerekként sok időt töltöttem édesanyám mellett, aki óvónőként dolgozott. A meghatározó egy családi nyaralás volt a Balatonon. Úgy 13-14 éves lehettem. Egy down kóros fiúval nyaraló család mellettünk pihent a strandon, és ez a fiúcska kiválasztott magának. Ő keltette fel az érdeklődésemet a fogyatékos emberek iránt. Innen már szinte egyértelmű volt, hogy gyógypedagógus leszek. A főiskolán már tudtam, hogy a pszichológia még közelebb áll hozzám, és mivel a két terület közel áll egymáshoz kerestem a lehetőséget, hogyan tudnék mindkettőben elmélyülni.
A pszichológia kitágította a szempontrendszeremet a problémák megítélésében, és persze másfajta munkát is kíván. Érzékenyebbé tett felismerni a gyermekek igényeit, és ebből kiindulva segíteni a kibontakozásukat. Magam is átélem szülőként nap, mint nap milyen felelősségteljes dolog gyermeket nevelni, és néha mennyire egyedül érzi magát az ember egy probléma megoldásában. Sokszor már az is segíthet, hogy megosztjuk valakivel a kételyeinket.
Ma már gyermekpszichológusként dolgozom, felhasználva gyógypedagógusi, fejlesztő pedagógusi tapasztalataimat is. Munkám során diagnosztikai, terápiás és szülő konzultációs feladatokat is ellátok.